Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mézeskalács pingálás

2008.12.21

Mézeskalács-szerződés

-         avagy most akkor ki kit hívott meg és miért?

Minden úgy kezdődött, hogy egyszer csak már „meg is voltunk hívódva”.

A múl homályába vesző előzmények között felvillan néhány szó és személy.

Például Szamóca, aki először (és meggondolatlanul) forszírozta a közös mézeskalács díszítést, vagy Jevuska, aki a konyhája méretére hivatkozva előre menekült (előlünk).

Sarabella neve csak valami homályos -az ő lakóhelye közeli sétálgatás révén került szóba, így aztán a túracsoportra jellemző logika szerint egyszer csak világossá vált, hogy ha tetszik neki, ha nem, nála kötünk ki.

Ezt a tervet az addig szerényen a háttérben rejtező kisebbség : Kati, Sweki és én is támogattuk.( Megkönnyebbült sóhajjal, hogy nem a mi konyhánkat maszatolja össze ragacsos tojáshabbal néhány vihogó némber.)

Szegény Sarabella, aki nem tud nemet mondani iiiiiiilyen kedves látogatók várható látogatására, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat.

Többek közt nem főzött nekünk ebédet, valami mondvacsinált ürügyre hivatkozva.

Legnagyobb meglepetésére minket ez sem riasztott el.

Felsorakoztatta a népes állatseregletét potenciálisan fenyegető traumát is, amit a látogatásunkkal okozunk, de valahogy mindenkiből kiveszett az empátia.

Még utolsó lehetőségként felajánlotta a cukrászda és/vagy a bugyibolt megtekintését, amire az előkészületek lázában csak ímmel-ámmal reagáltunk.

Mi már tudtuk, hogy nem menekül. Nagy volt a nyomás, mert Swekivel is megerősítettük a csapatot, aki köztudottan ritka vendég, tehát nem lehet kihagyni, mert az ártana a csapatépítésnek.

Az odautazás körülményeit addig bonyolítottuk, amíg csak tudtuk, de az utolsó pillanatra letisztult minden: a találkozó helyszíne, időpontja és a résztvevők személye.

Már a metrón nagyon örültem, mert csak 2 perces késésben voltam. Sweki ugyan megpróbált rám licitálni azzal, hogy 3 megállóval a cél előtt kijelentette, hogy már megérkezett a találkozási pontra.

Mentségére legyen mondva, az ellenkező oldali kijáraton indult el, mert szerinte az is Újpestre vezet. Így gyorsan be tudtam hozni a lemaradásomat.

Miután jó útra térítettem, elég gyorsan megtaláltuk a szállító járművet, két utassal.

Bár igyekeztek elbújni nagy sárga és kék buszok mögé, de tudtuk, hogy ez csak az első próbatétel, nem okozott gondot.

Beültünk az autóba és megbíztuk Szamócát a vezetéssel, mert nem volt más választásunk.

Már csak Jevuskára vártunk, aki telefonon megnyugtatott minket, hogy közel van.

Miután eltelt egy kis idő, megpróbáltuk telefonon keresztül irányítani merre jöjjön, ha már leszállt a metróról.

Az első kísérlet nem sikerült, így aztán leghiggadtabb csapattagunk, Kati elindult, hogy felkutassa Jevuska tartózkodási helyét.

Viszonylag sokáig vártunk megint és már gondolatban berendezkedtünk hosszabb ott tartózkodásra, amikor is megjelent Kati egyedül, vihogva.

Kicsit megijedtünk, hogy Jevuska egy másik metróvonal számunkra ismeretlen állomásán tartózkodik (esetleg egy másik városban), de neeeem, tőlünk csupán 1 megállóra, ráadásul igen progresszíven, a menetiránynak megfelelően.

Gyorsan meg is találtuk, mert segítségképpen piros sálba öltözött és hogy még meglepőbb legyen : szoknyába.

Az úton sokat szomorkodtunk, mert szegény Sweki egyik temetési élményét mesélte el, amikor is az autójával az árokba csúszott, ezzel segítve a  gyászolókat a szomorú esemény feldolgozásában. Azt nem értettem, miért gurgulázik a hangja és miért fuldoklik a röhögéstől mesélés közben, de gondolom így jött ki a feszültség.

Lejegyezte: Ritmia

Résztvevők:  Euritmia, Jevuska,Kati,Sarabella,Sweki,Szamó.ca

 

 

 

 

Ezért udvariasságból mi is vele vihogtunk. Ezt hívják csoportterápiának.

Egyszer aztán hirtelen eljött az a pillanat, amit Sarabella már úúúgy várt napok óta: betoppantunk.

Az érkezésünk vidámra és zajosra sikeredett. Nem is értem, hogy miért.

 Sweki még az utolsó pillanatban kimentette a kabátját a kocsiból, a magyarázatát természetesen félreértettük, ezen aztán megint vihogtunk.

A fogadóbizottság két főből állt Sarabella lemondó sóhajjal, de bizakodó mosolygással, a kutyus pedig mit sem sejtő izgatott ficánkolással és lelkes szaglászással üdvözölt minket.

Persze fordítva sokkal érdekesebb lett volna, de ezúttal elfogadtuk a hagyományos szokásokat, elvégre vendégségben voltunk.

Szamóca már a kertkapuban kezdte a klikkesedést, direkt cicaszagot hozott a kutyusnak, hogy vele foglalkozzon legtöbbet.

Ez a szemérmetlen magatartás odabenn is folytatódott, ahol a miattunk száműzetésbe küldött cicákat rögtön magához vette és nem engedte, hogy megsimogassam.

Nem őt, a macskákat.

Ráadásul kiderült, hogy valóban nem jöhetnek ki szegények a szobából addig, amíg mi ott vagyunk.

Hohó! Figyelek ám! A házigazda ekkor biztos arra gondolt, állatbaráti lelkületünkből adódóan maximum egy órát töltünk nála.

De minket ezzel nem hatott meg, szigorúan betartottuk az eredeti időtartamot, amiről tudtuk ugyan, hogy maximum 3 óra lehet, tehát igyekeztünk mindent belepréselni, hogy tartalmasan teljen el és ne kelljen ülnünk egymás mellett némán, ásítozva és az órát nézve, mikor telik már végre le.

Elkészült a cukormáz, de titokban maradt a gyártási technológia, mert közben családi ügyeket intéztem telefonon.

Már csak arra eszméltem, hogy valaki a kezembe nyom egy gyanús fehér anyaggal töltött zacskót és megkezdődik a kreatív tevékenység.

Áhítatos csönd támadt, mindenki erősen koncentrált az előtte halmozódó mézes sütikre.

(itt a word helyesírás javítója azt javasolja, hogy a ’sütikre’ helyett ’üstikre’ szóra javítsak. Nooooormális?)

Én néhány perc alatt rájöttem, hogy majd festő koromban nem lesz cukormáz/mézeskalács korszakom. Naggyon macerás.

Folyton nyalogatni kell az embernek az ujját, piszkálni a zacskó nyílását és tömni az arcunkba az elrontott példányokat.

Aki már az elején többre fogta rá, hogy elrontotta, nagyon megbánta, mert a mézeskaláccsal hamar telítődik a ember.

Itt jegyzem meg, micsoda bölcs előrelátás:

Szamóca megígérte, hogy hoz somlóit …de nem hozott.

Sweki nem ígérte meg – de tervezte, hogy hoz- gyümölcskenyeret …de nem hozott.

Én megígértem, hogy hozok tiramisut… de én sem hoztam.

Jevuska sem hozott sütit, de ő legalább nem is ígérte.

Kati viszont nem ígért semmit, de mégis hozott sós süteményt, amivel megmentette a szánkat és a tápcsatornánk többi részét az összeragadástól.

Köszönjük Kati, legközelebb én csokitortát nem hozok.

Szóval a vendéglátásra nem lehet panaszunk, még a forralt bort is sikerült kierőszakolnunk, így aztán vidám hangulatban telt a délután.

A házigazdánk tündibündi volt, valamint édibédi is, magunkat is beleértve.

Az alkotás lázában néha belénk fagyott a szó, ekkor Sarabella feljebb csavarta a termosztátot, nehogy Sweki tényleg beöltözzön kabátba, mert akkor nem mutatott volna jól a közös fotón.

Tényleg, hol van a többi fotó???

 Jevuska annyira kimerült az alkotástól, hogy a stressz hatására sírva fakadt, miközben nevetett, a lelketlen paparazzo Szamóca pedig fotósorozatot készített az áldozatról.

Valamit mesélt is közben, nem hallottam a röhögéstől, de biztos valami közös élményünk volt, azok szoktak ilyen heves érzelmeket kiváltani belőlünk.

Szerintem nem hangoskodtunk nagyon, de a teraszajtóban ácsorgó kandúrnak erről más volt a véleménye.

Mert amikor be akartuk engedni, lesújtó pillantásokat vetett ránk és odébb ment.

Ami az arcára volt írva, azt inkább nem írom le, mert elég obszcén.

Vagy csak túl sokat képzelek egy macskáról?

Az hogy ő meg rólunk túl keveset, az egyértelmű.

Szerintem a gazdájának azzal a trükkel sikerült becsalogatnia, hogy a fülébe súgta: „nyugi nemsoká elmennek”

Ezt persze ő maga sem vette komolyan, addigra már minden reménye szertefoszlott.

Ekkor az a remek ötlete támadt, hogy valami vízhajtó teát itat velünk, hátha gyorsan mindenkinek mehetnékje támad.

De ez sem vált be, egyszerűen elmentünk pisilni és maradtunk.

Még volt közben egy nagyon átlátszó kísérlete, amikor gesztenyének látszó tárgyakat sütött, de akkor is átláttunk a szitán.

Szóval a végsőkig próbára tettük a türelmét és visszaéltünk a vendégszeretetével.(-tűrésével), mindezt persze ártatlanul és önfeledten.

Azért mikor már tényleg készülődni kezdtünk hazafelé, mintha valaki apró kis örömtüzeket gyújtott volna a konyhában…és ha jól emlékszem tűzijáték is volt, lufik és 1000 fehér galamb repült a szabadság felé…pezsgő durranás… de a búcsúzás zajos perceiben (óráiban) erre nem figyelt fel senki.

Mindenesetre mikor távoztunk, az egész városban kigyulladtak a fények a kertekben, az ablakokban…biztos azért, hogy mutassák merre kell menni ,menni, menni!

(Sajnos Szamóca remek madzagos akcióját nem tudtuk végrehajtani az idő rövidsége miatt.

Valamint nem vittünk madzagot sem. A házigazdát ezzel szerintem örökre megbántottuk.)

Már kinn vagyunk? Igen.

Szóval a könnyes búcsú után éreztük, hogy nem lehet ilyen gyorsan vége!(elő a zsebkendőket!)

Az autóban ülve mindannyian egyre gondoltunk:

Mi itt ülünk, együtt, viháncolva, szegény Sarabellát meg otthagytuk egyedül annyi állattal.

Látszott az arcán, hogy legszívesebben velünk jönne…persze a sötét miatt ez nem biztos, lehet, hogy valami megkönnyebbülés-féle volt az, de nem, nem! Nem kockáztathattunk!

Ezért aztán a szívünkre hallgattunk és egy rövid kitérő után visszatértünk.

Aaazt az örömet, amit akkor érzett, mikor újból meglátott minket!...na azt nem tapasztaltuk.

Tudta ő, hogy csak a mi érdekeinket tartja szem előtt, amikor utunkra enged minket, hiszen várt már ránk a nyüzsgő nagyváros…a szürke aszfalt végeláthatatlanul kígyózó tájba oldódása….az utcalámpák sápadt sárga fénye….az otthon melege…egyszerűen nem maradhattunk tovább! Ezt meg kell értened Sarabella!

Felzúgott az autó motorja és elnyomta házigazdánk szívet tépő zokogását. Mi is nyeltük a könnyeinket, mert annyira sajnáltuk, hogy el kell válnia tőlünk és neki ez milyen rossz lehet.

De megkeményítettük e szívünket, mint a kezdő háziasszony a mézes puszedlit.

 És távoztunk, kegyetlenül és hirtelen. Mint ahogy az ő szívéről gördült le egy nagy kő…

(minden beszámolóban kell egy drámai rész)

Kisvártatva -már Budapestről teszteltük a lelki állapotát. Szamóca (ő találta ki, ő találta ki) telefonon azt füllentette, hogy még mindig a közelében vagyunk.

Sarabella csendes apátiával vette tudomásul az újabb merénylet kísérletet és önvédelemből inkább nem hitte el, nehogy aztán tényleg úgy legyen.

 Ja…most vettem észre, hogy már megint nem a címről írtam.

Mert pont azt a megható részt hagytam, ki, amikor egyik zseniálisan empatikus és mély lelki beállítottságú társunknak (vagyis nekem) az a nagyon frappáns és eredeti ötlete támadt, hogy mindenki adjon a saját készítésű mézeséből egyet-kettőt a többieknek, így az ünnepek alatt is lesz valami emlékeztető…és ezzel az összetartozásunkat erősítjük… ööö…illetve én például eldicsekszem a jól sikerültekkel, mintha én csináltam volna és így elterelem a figyelmet a saját műveimről.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.